Rég jártak már múzeumban? Sebaj! A következő percekben (vagy órákban, olvasási sebességtől függően) ellátogatunk Európa némileg kriptaszagú, tüchtig kis politikai múzeumába, San Marinóba! November 9-én ugyanis az egész vén kontinens lélegzetvisszafojtva figyel majd a vén köztársaságok legvénebbikére, és arra a 31 ezer tisztes honpolgárra, aki eldönti, ki lesz az a szerencsés, aki a Monte Titanóról fölényesen nézhet le a kisvárosnyi szavazópolgárra.
San Marinóról sokan annyit tudnak hogy "van". A térképeken általában egy kis ponttal jelölik, és nehéz elképzelni hogy ott is élnek emberek. Talán még az Imolai Forma 1-es pálya és Ayrton Senna juthat róla eszünkbe, pedig Imola igazából nem is San Marinóban van, hanem Olaszországban, csak nem anno jobban hangzott a "san marinói nagydíj".
De azt például fogadok, nem tudták (wikipédiáról puskázni nem ér!), hogy a kis ország már 301. szeptember 3. (igen, így, pontosan) óta állja az idők viharát. Ekkor mi még valahol a sztyeppéken puhítottuk a lóhúst. A hagyomány szerint Marino, egy volt kőfaragó alapította a hegyen lévő kolostort, és azután a várost, aminek 1244 óta alkotmánya is van. Azóta is valami mágikus levegő lengi körül a Monte Titanót, mert a történelem során valahogy senki nem merte bántani. Mikor 1739-ben a pápa elfoglalta, egy évvel később meggondolta magát és kivonult. A nagy Napóleon, akit nem arról ismerünk, hogy sokat kérdezősködött volna Európa népeitől, csak barátságát ajánlotta fel a san marinóiaknak, aztán szipogva elvonult, mikor azok elutasították. Mégis, mi magyarok 1915-18 között háborúban álltunk velük, sajnos mögöttük ott volt még néhány ország, pedig milyen jó érzés lett volna a Monte Titanót a Dunántúlhoz kapcsolni.
És most egy kis politika, hölgyeim és uraim, hiszen azért vagyunk itt. Ha valaki kíváncsi, milyen volt a Római Köztársaság, nem kell messzire mennie, csak San Marinóba. A derék polgárok ugyanis - bár a fórumra már nem mennek vitatkozni, de - eszerint rendezkedtek be. Igaz, nem Consulnak és Senatusnak, hanem Régenskapitánynak és Általános Nagytanácsnak hívják az állami intézményeket, de akkor is, mennyivel vagányabb már arról vitatkozni hogy ki lesz a régenskapitány, mint hogy ki a miniszterelnök?! Hasonlóan kriptikus és rómaias neve van a Tizenkettek Tanácsának, ami meg a legfelsőbb bíróság megfelelője. Sajnos kicsit homályosítja a képet, hogy a legmagasabb hivatalt azért mégis "külügyi államtitkárnak" hívják. De ennek ellenére én azt mondom, tudnak élni a san marinóiak!
És mi is történik vasárnap? San Marino politikai rendszere éppen nagy átalakulásokon megy keresztül, ezért is égetően, érfalrepesztően és karfamarkolóan fontos ez a választás. 2006-ban volt legutóbb szavazás, ekkor a kereszténydemokrata, később baloldali Fiorenzo Stolfi lett a külügyi államtitkár. A régenskapitányokat egyébként hathavonta cserélik, szóval ők nem sok vizet zavarnak, leginkább ügyvezetőként működnek. Csak a rend kedvéért: Ernesto Benedittini és Assunta Meloni viselik most a kapitányi rangot. Emellett a kormányt a baloldal alkotta. Júniusban viszont összevesztek egymással a pártok, úgyhogy felbomlott a hárompárti koalíció. A szociáldemokraták ugyan megpróbálkoztak egy egyfős többségű kabinet megalakításával, de ez nem jött össze, mert saját képviselőik hagyták ott őket. Erről miért nem szólnak a hírek? Komolyan, nem értem...
Az addig kilencpárti (!) parlament így tízpártivá vált, de a pártok ezután meggondolták magukat, mert az idén bevezetett új választási rendszer nagyon hasonlít az olaszhoz, úgyhogy két nagy blokkban fognak megküzdeni a hon reménybeli szolgái a választópolgárok kegyeiért. Októberben azt mutatták a közvélemény-kutatások (amelyeknek hinnünk kell, hisz adott esetben az ország összes lakóját sem nagy kunszt megkérdezni), hogy a jobbközép Paktum San Marinóért vezet 45,6%-kal, és csak második helyen, 30,6%-kal kullog utána a diszkreditált baloldal, a nem kevésbé fellengzős nevű Reform és Szabadság. A többi szavazó még nem tudja, kire szavaz vasárnap, reméljük, a döntés súlya senkinél sem fog szívrohamhoz vezetni.
A parlament egyébként hatvan fős. Csak az arányok kedvéért mondom, hogy ez olyan, mintha nekünk tizenkilencezer fős törvényhozásunk lenne. Ugye nem hangzik túl jól?
A választás persze nem kimondottan egyes emberekről szól, a fentiekből gondolom ez kitűnt. A pártok honlapján a jelöltek ábécérendben szerepelnek, listát gyakorlatilag nem is nagyon lehet fellelni, de azért nézzük meg, a két nagy párt részéről kik zúgják a mantrát nap mint nap a san marinóiak fülébe.
A szocialisták, oppardon, szociáldemokraták vezetője Paride Areoli, akit bármikor összetévesztenénk egy vidéki főiskola professzorával az utcán. Elég régi arc, már a hetvenes évek óta aktívan alakítgatja a san marinóiak sorsát, a legutóbbi kormányban pedig a sportért felelős államtitkár volt. Szívesen megnéznénk egy Gyurcsány Ferencéhez hasonló rövidnadrágban. Egyébként nős, és egy (feltételezhetően felnőtt) gyermek papája.
A kereszténydemokraták vezetője, Pasquale Valentini annyira nem menő arc, hogy még wikipediás bejegyzés sincsen róla, olaszul sem. Leharcolt Don Quijotéra emlékeztető arcberendezésén kívül annyi tudható róla, hogy oktatásügyi miniszter volt.
Ennek ellenére érdemes ellátogatni a pártok és a koalíciók honlapjára, már ha valaki nagyon ráér, mert a kereszténydemokraták honlapján egy remek, REMEK! kampányfilmet lehet látni, ami egyben mintha egy turisztikai reklám is lenne (kettőt egy csapásra), a szocialisták lapján pedig megnézhetjük a fő politikai eseményeket. Fájdalom, kétmillió fős nagygyűléseket itt sajnos nem lehet tartani, úgyhogy nyugisabb eszközökhöz, mint pl. egy gyéren látogatott Sziget-sátorra emlékeztető kampánygyűléshez kell folyamodni.
És persze megnézhetjük, kik azok, akik elnyernék a harmincegyezres sanmarinói nép kegyeit. A nyakamat rá, hogy egy-két arcon még maga Marino, a kőfaragó is meglepődne!
