Nem is oly régen Hod kollega nyújtott élvezetes betekintést Zimbabwe mindennapi echte afrikai valóságába, úgyhogy elérkezett a pillanat, hogy mélyebben lemerüljünk "Mugabeföld" rideg életébe.
Már eleve az komoly fejtörést okoz számomra, hogy mely "rendőrség-kontra-tüntetők" típusú összecsapásról ejtsek itt szót, mivel ezekkel Zambézit lehetne rekeszteni. A már említett korábbi íromány bemutatta Mugabét és a 3000%-os inflációt, hogy a bebörtönzött, üldözött, politikából kirekesztett ellenzékről már ne is szóljunk.
1980-ban sikeresen véget ért a zimbabwei bokorharc - ahogy némiképp gunyorosan nevezik a függetlenségi háborút Dél-Afrikában. Formálisan ugyan független volt már ekkor a 390 ezer km²-es ország, azonban a brit imperializmus megtestesítőjének, Cecil Rhodesnak a nevét kellett elviselnie, plusz Ian Smith által egy fehér gyarmatosító irányította az abszolút fekete többségű államalakulatot. Robi Mugabe '80-ban elcsípte a miniszterelnöki széket, és szűk három évtized alatt kiváló diktatúrát épített ki (ami azért valljuk be, hogy az ambíciózus, ám kissé lökött Hitlerhez képest még semmi). Eleinte szimpatikus lépéseket tett a nemzetállammá válás döcögős útján: tereket, utakat és városokat nevezett át, óriási függetlenségi partyt csapott (amelyre még Bob Marley is készült egy szerzeménnyel), továbbá olyan vezetőket hívott meg az országba, mint Indira Gandhi, India miniszterelnöke, vagy épp Malcolm Fraser, Ausztrália aktuális kormányfője.
Bob Marley danolászik Zimbabwéről
1988-ban Mugabe elnök lett, és a miniszterelnökség intézményének szanálásával egyben állam- és kormányfő is. A '90-es évekig még olajozottan működött az alkotmány; a parlament két házában képviselve voltak a városiak, a vidéki törzsek, a fehérek és az ázsiai származásúak is. Ennyit a látszatról. Mindeközben Matabeleföldön, mely az ország egyik fontos régiója, etnikai villongások törtek ki, melyek '83-84-ben szükségállapothoz, és egy válogatott bolsevik legényekből álló horda, a Gukurahundi vérengzéseihez vezettek. A rendteremtés állítólag 20 ezer szerencsétlen halálával járt. És persze a kormánynak rögtön amnéziája támadt az eseményekkel kapcsolatosan.
Közben Eurázsiában úgy dőltek le a komcsi rendszerek, mint a fák a Pilisben, azonban Mugabe úgy döntött, hogy ő márpedig megmenti az egypártrendszer nemes szisztémáját. Az 1990-es választásokat megnyervén ezt be is vezette. Az ezt követő évek folyamatos sztrájkokat, összecsapásokat, tüntetéseket, karhatalmi brutalitást hoztak, állandósult az instabilitás. A helyzet 1997-re már robbanással fenyegetett, és ekkor Mugabe úgy döntött, kezébe veszi a gyeplőt. Ígéreteket tett a veszélyesnek tartott veteránoknak, hogy biztosítja megélhetésüket némi földdel, ugyanakkor kőkeményen lecsapott minden szervezkedésre. Az évezred utolsó éveiben pedig kitalálta a már untig emlegetett "ebrudaljuk-ki-a-fehéreket-az-országból"-programot (vagy inkább pogromot...). Az európai származású telepesek ugyanis az ország lakosságának mindössze 1%-át alkották (ez durván 110 ezer fő), ugyanakkor a művelhető földek 70%-a az ő kezükben volt. Megkezdődött hát az óriási nemzetközi tiltakozást kiváltó földfoglalás, mely sokszor erőszakba torkollt, sok fekete és fehér halálát okozva. A földfoglalást jogilag egy alkotmánymódosító népszavazással tette szofisztikálttá az agyafúrt vén Robert.
A 2005-ös választások már abszolút piszkosan zajlottak, az ellenzékieket sorra csukták le és verték meg, és persze az egész nép előtt nyilvánvalóvá tették, hogy csak a ZANU-PF (Zimbabwei Afrikai Nemzeti Unió - Hazafias Front) győzhet, meg se próbáljon hát bárki is az ellenzékiekre voksolni. Az örömittas győztes Mugabe a Murambatsvina Művelettel ünnepelte meg győzelmét, mellyel a nyomortanyákat kívánta felszámolni. Az eredmény kísértetiesen emlékeztet a vérvörös khmerek kambodzsai falusiasító akciójára. Közben sikeresen elterjedt a HIV-vírus az országban, hogy a nyomor teljes legyen. Időközben Mugabe szétverte a gazdaságot is, hiperinflációt gerjesztett, és markában tartja az ipart és az elcsökevényesedett mezőgazdaságot is.
Morgan Tsvangirai példája jól mutatja, hogy a nemzetközi felháborodást magas ívben leszarja a rezsim. Az ellenzéki vezetőt január közepén őrizetbe vették, majd valószínűleg jól helybenhagyták rendőrök (nem először történt meg vele), amiért egy jóérzésű államban általában valakinek felelnie kell (ne menjünk messze, itt van a pórul járt Révész Máriusz esete). Magyarán Mugabéval szinte mindenkinek tele van a hócipője, hisz Afrika egyik legmenőbb államát teljesen csődbe vitte elképesztően hülye döntéseivel, melyek az átgondoltságnak még a szikráját sem tartalmazták. Reméljük nem lesz "második Kenya" a március 29-i választásokból.
Mellesleg hétfokú zavargási skálánkon az elnyomott tüntetők egy gyenge 4-est, a karhatalom viszont egy kőkemény, őszinte, brutális 2-est érdemelt ki.
Végezetül íme a Murambatsvina Művelet egy példája: