Malajzia, mióta az eszét tudja az Egyesült Malájok Nemzeti Szervezete (EMNSZ) vezetése alatt áll. 2004-ben az összesen 219 parlamenti helyből a párt 199-et nyert el, míg a legnagyobb ellenzéki pártnak számító Demokratikus Akció Párt (DAP) igen masszív 12-t, a többi hely kisebb pártok jelöltjeihez és független indulókhoz került. A laikusnak úgy tűnhet, a házfalat is kidöntő gazdasági növekedéséről ismert országban nincs oka a vezető pártnak az aggodalomra. Hogy mégis milyen bonyolult a maláj helyzet, azt egyrészt az országban eddig idegennek számító tüntetések, valamint az ellenzék és az egyházak izgatottsága is jelzi. Viszketnek a tenyerek.

Az alábbi videón az első maláj űrhajós a maláj miniszterelnökkel beszélget:

Az utóbbi időben egyre több kritika érte az Abdullah Ahmad Badawi által vezetett kormányt. Kezdjük például az egyre növekvő infláció és a vele együtt égbe szökő árak gondjával. Az egész szavazóképes mohamedán népességet esernyője alatt tudni kívánó EMNSZ-nek egyrészt jó, hogy a szegényebb vidéki emberek körében az élelmiszerek növekvő ára miatt egyre népszerűbbek, ugyanakkor a városi lakosság elégedetlen, mert egyre kevesebb árucikkre van pénze. Ahogy már Joseph Carey Merrick is tudta, nehéz mindenkinek tetszeni.

Az ország etnikai feszültségeiről már előző posztunkban is szó esett, de azért egy-két szóval még tovább bonyolíthatjuk a maláj társadalom képét. Tény, hogy az országot nagyrészt Mohammed próféta tanításait követő emberek lakják, de nem elhanyagolható a hindukból, keresztényekből álló kisebbség sem. Továbbá, a mohamedánokkal nincsenek megbonthatatlanul jó viszonyban a szavazásra jogosult népesség 30 százalékát kitevő, főként a DAP-ot támogató, kínaiak sem.

Mi a választások igazi tétje? Kezdjük a kormánnyal. Az EMNSZ-szel utoljára 1969-ben esett meg az a „szégyen”, hogy nem nyerte el a parlamenti helyek hatvan százalékát, mely örömteli/sajnálatos eseményt rögtön a mohamedánok és a kínai kisebbség véres összecsapásai követtek. Most félnek, hogy újra megismétlődhet a 69-es „kudarc”. Egyébként az EMNSZ is érzi, hogy ha politikában nem is, de valamilyen változtatásra szükség van: jelöltlistájukon számos fiatal jelöltet találunk és mindössze egyetlen nőt. Fontos megemlíteni, hogy az közös cél érdekében egyesüléssel próbálkozó ellenzék nem számít arra, hogy márciusban feltörli a EMNSZ-szel a padlót, hanem csupán a kormány egyeduralmának megbontását tűzte ki célul. A választások megnyeréséről nagyjából szó sincs, de már attól is bokán pisilnék magukat, ha sikerülne legalább 72 helyet szerezniük.

Nem tököl az ellenzék sem, mely a korábbi választások alkalmával nagyjából az amerikai Demokrata Párthoz hasonló módon, azzal rontotta esélyeit, hogy nem volt képes egységes erőnek bizonyulni, a szervezett ellenféllel szemben. Most, a három legnagyobb ellenzéki párt mindent megtesz, hogy úgy tűnjön, egyszerűen imádják egymást. Ezt jelzi, hogy a választások előtt közös jelölteket állítottak minden körzetben. Míg az előző választások alkalmával az ellenzék a szavazatok harminc százalékát is megszerezte, azok úgy oszlottak el a kis pártok közt, hogy pont semmi esélyük ne legyen az ellenfél jelöltjeinek legyőzésére. Most ez, reményük szerint nem így lesz. Tök jó.

Míg a DAP és a progresszív, etnikai egyenlőséget hirdető Keadilan párt még úgy, ahogy megférnek egymás mellett az Iszlamista Párttal (PAS) kiegészülve, amolyan a Jó, a Jó és a csonkítást-és-megkövezést-mint-büntetőeljárást-advokáló hármasát alkotják. Ha sikeres lesz a szövetség, ha nem, kérdéses, hogy meddig bírja ki egymást a három párt.

A drámáról, a kampányról és remélhetőleg az azt kísérő mértéktelen gyűlöletről és vérfürdőről nemsokára hírt adunk. Nőnapra minden kiderül.