Lassan ki lehet engedni a gordiuszi csomóvá összeállt idegszálakat, abbahagyni a riadt kéztördelést, megvan az azerbajdzsáni elnökválasztás nyertese. Nagy levegő… bizony, Ilham Alijev nyerte a voksolást. A bajszos úriember a szavazatok 88,73 százalékát szerezte meg, amit még Dmitrij Medvegyev is megirigyelhetne. Mindezt úgy, hogy a választást még kimondottan mosolyogva értékelte az EU és az EBESZ is – az USA a diplomatikus „fejlődés tapasztalható” mondattal kommentálta a szavazást, amihez azért képzeljünk hozzá egy amolyan hideg pillantást, mint amilyen Mikola Istvánból meredne elő egy átlagos egyetemi kollégiumba belépve.
Azért daráljuk el gyorsan a „futottak még” kategóriát is – a második helyen futott be Igbal Agazade az „Azerbajdzsán Reménye” nevű párt jelöltje, aki ezek szerint hiába reménykedett. Őt követi Fazil Musztafajev, Gudrat Haszangulijev, a független Gulamhuszejn Alibajli (ők mind 2-3% közötti szavazatot kaptak), majd Fuad Alijev és a méregzsák Hafiz Hadzsijev 0 és 1 százalék közti eredménnyel. A hivatalos adatok 75,64%-os részvételről számolnak be, amelynek tükrében egy kissé fura, hogy az igazi ellenzék „passzív rezisztenciáról” és „általános érdektelenségről” beszél.
Lábjegyzet. A fenti jelöltek a választások után szinte a szavazófülkéből kilépve siettek gratulálni Alijev úrnak, tehát olyan nagyon nem nevezhetjük őket ellenzékieknek – egyáltalán nem ellenezték pl. a veszteséget. Érdemes megnézni az alábbi, Al Jazeerás videóban Hadzsijev urat, a leghangosabb „ellenzéki” jelöltet, amint Lendvai Ildikót meghazudtoló százdolláros mosollyal magyarázza meg, miért is van tele irodája a nagy vezér képével.
Tehát mit tesz ilyen esetben a valódi ellenzék? Hőzöng és tüntet. De ezzel bajok vannak. Először is: nincs rá engedély, a bakui városháza ugyanis megint keresztbe tett. Ilyenkor meg kell tanácskozni a többiekkel, mi legyen, amíg a főváros utcáit ellepik a boldogan ünneplő azeriek. Arról korábban már volt szó, milyen híresen egységes és erős is itt az ellenzék, várhatóan most sem fog sokáig tartani hogy megegyezzenek abban, semmiben sem értenek egyet. Ali Kerimli, az egyik vezető ellenzéki politikus ráadásul már jelezte: erősen megfontolják a tüntetést, ugyanis az veszélyes. Ezt kérem olvassuk el még egyszer. Veszélyes. Persze nyilván kényelmesebb otthon vízipipát szívni, de mégis, uraim…
Szó volt a boldogan ünneplő azeriekről. Egy harmincas úriember nyilatkozta a következőket, miután kilépett a szavazófülkéből: „Azerbajdzsánnak olyan elnökre van szüksége, mint Ilham Alijev. Egy új demokráciába erős vezetők kellenek az első húsz-harminc évre.” Ez pontosan így van az olyan országok esetében, mint Azerbajdzsán. De akkor miért kell demokráciának hívni ezt az egészet, ha egyszer nem az? Nevezzük nevén a gyereket – Azerbajdzsán demokratikus hagyományok nélküli új demokrácia, nem lehet rögtön felnőttként kezelni. Csakhogy a Milupát sem hívjuk Stroganoff-bélszínnek. Hívjuk ezt is átmeneti demokráciának vagy valami hasonlónak.
Főleg azért, mert a választáson nem ez a fontos. A lényeg, hogy a Kaukázusban maradjon minden, ahogy van. Alijev pedig gyakorlott mestere az egyensúlyozásnak, még ha tűzbe is jön, ha Karabahot emlegetik, amivel kapcsolatban Oroszország éppen a napokban csapott rá a török kapcsolatokkal kacérkodó örmény elnök kezére – úgy tűnik tehát, hogy bármilyen harciasra pödri bajuszát Alijev úr, Oroszország őt is nyugalomra inti majd.
Ő viszont saját pozícióját erősítheti a szerdai szavazással. Öt éve sokan voltak mögötte, most még többen.
