Ahogy ígértük, belecsapunk a dublini lecsóba, és felvázoljuk, kik is vívnak majd ádáz harcot az ír képviselői helyekért. Az első körben a három legnagyobb pártot, a jelenleg kormányzó Fianna Fáilt, fő ellenfelét, a Fine Gaelt és az ír Munkáspártot mutatjuk be. Mindegyiket nagy egyéniségek vezetik, de míg egyikőjük bármit is tesz, tuti sikerre van ítélve, addig kettejüknek nincs esélyük arra, hogy Taoiseach váljon belőlük. Íme, Martin, Kenny és Gilmore, na meg nagyratörő pártjaik:
Fál harcosai
Írország kormányon legtöbbet lévő pártja volt eddig a Fianna Fáil, aminek nevét az ír őshaza, Fál Harcosai névre is le lehet fordítani. A magát ír republikánusnak tartó konzervatív párt jelenleg egyre masszívabb közutálatnak örvend Írországban lévén, hogy bukott kormányfői, Bertie Ahern és Brian Cowen nem épp jóhírét keltették az országnak.
A Fianna Fáilt 1926-ban alapították, és azóta rengetegszer volt kormányon. 1987 óta nem sikerült őket egy ciklusnyi időre kiakolbólítani a kormánykoalícióból. A párt legelső vezetője Éamon de Valera, az ír szabadság nagy harcosa volt (nem rövid ideig, 1926-59 között volt pártvezér). 2007-ben, a legutóbbi választásokon 41,6%-ot értek el, és a Zöld Párttal és a Progresszív Demokratákkal közösen alakíthattak kormányt.
Bertie Ahern, az Írországot már 1997 óta vezető Taoiseach (miniszterelnök) alakíthatott kormányt, de 2008-ban belebukott zűrös pénzügyi manővereibe. Három napra rá már tudni lehetett, hogy Brian Cowen, a párt alelnöke követi majd Ahernt, és így is lett. Cowen még mélyebbre manőverezte az ír gazdaságot, majd az IMF-es fiaskó után kivágta a szűrét a pártja.
Ekkor jött a képbe a joviális tekintetű, szociális érzületű és kissé kopaszodó Michaél Martin. Az ötvenéves férfiú már több minisztériumot is vezetett különböző ír kormányokban: volt oktatási és tudományos (1997-2000), egészség- és gyermekügyi (2000-04), vállalkozási, kereskedelmi és munkaügyi (2004-08) és végül külügyminiszter is (2008-11). Az ő nevéhez fűződik az intézkedés, amely értelmében nem lehet cigit blázolni a melóhelyeken. Külügyi vezetőként kemény utakat vállalt be: járt a komenyista Kubában, a permanensen polgárháborús Szudánban és a Hamász hatalomra jutása utáni első nyugati politikusként Gázában is.
Januárban pár hét alatt nagyot fordult vele a világ: lemondott a külügyi posztról, maga Cowen a miniszterelnökiről, majd Martint pártelnökké és miniszterelnök-jelöltté választotta a Fianna Fáil. Politikai rutinból tehát nincs hiány, de így is valószínű, hogy Martin válik majd az ír Mesterházy Attilává, akivel a szakadék szélén tántorgó kormánypárt majd benyeleti a vereség keserű piruláját.
Egy nagy ír család
A legbikább kihívója a kormánypártnak a kereszténydemokrata (de valahol a politikai paletta közepén kolbászoló) Fine Gael lesz. Az Enda Kenny vezette tömörülés is többször volt már kormányon, legutóbb 1994-97 között, általában legnagyobb koalíciós pártként. 1933-ban alapították, és az egyik legnagyobb ír tömegpártnak számít. 2007-ben 51 helyet szereztek a parlament alsóházában, amivel a legerősebb ellenzéki párttá avanzsáltak.
Enda Kennyt indítják a taoiseach-i posztért, akit persze nem szabad összekeverni a hasonló nevű ausztrál folk-énekessel. A mi Kennynk 1994 és 1997 között turisztikai és kereskedelmi miniszter volt és 2002 óta vezeti a Fine Gaelt (azaz az "Írek Családját"). Kenny egyetemi tanulmányai után általános iskolai tanárként húzta az igát. Mivel már apja is Fine Gael-es képviselő volt, ezért csak idő kérdése volt, hogy a kis Kenny is azzá váljon. Ezt hamar beteljesítette, 24 évesen, legfiatalabbként bekerült a Dáilba, az ír parlament alsóházába.
A pártvezetőről nekem a névrokon South Park szereplő, a szinte minden epizódban tragikus halált szenvedő Kenny jutott eszembe, de egy nagy írországi skandallumból kiderült, hogy sajnos majdnem közel jártam az igazsághoz (mindezt mindenféle sötét humor nélkül írom). Vincent Browne késő esti showműsorában a TV3 csatornán ugyanis Kenny egy igen sötét titkát derítette ki - írja az Irish Central online lap. Állítólag szeptemberben egy üveg whiskeyvel és egy stukkerrel bezárkózott szobájába, hogy öngyilkosságot kövessen el, mert annyira rossz politikusnak tartotta magát. Kenny ki is jelentette: a keddi jelölti vitán nem vesz részt, bár indokként a válság miatt emigráltakra való emlékezést tüntette fel. (Browne egyébként később megpróbált elnézést kérni a műsorért, de Kenny egyelőre - érthetően - nagyon be van rágva rá.)
Egyvalami viszont biztos: szinte bármilyen botrány történhet, a Fine Gael tökeit nehéz lesz megszorongatni. Egy koalíciós kormányba persze simán belekényszerülhetnek, de todsicher, hogy ottlesznek a győztes csapatban (legalábbis minden közvélemény-kutatónál ők vezetnek 30-40% között mozgó népszerűséggel). És ha ott lesznek, akkor a következő miniszterelnököt vélhetően Enda Kennynek fogják hívni.
A vörös váltás
A következőkben felidézném a balos Guardian egy cikkét, amely a múlt héten egy masszív baloldali fordulatot vizionált az Ír Köztársaságban. A lap szerint a gazdasági zátonyrafutás csúnyán földhöz vágta az európai baloldalt (a 2009-es EP-választásokon ez kristallklar látszott), és ezt a trendet fordíthatja visszájára az ír Munkáspárt a február 25-i választáson.
A pártot 1912-ben az ír szakszervezetek alapították, tehát még bőven a brit rabiga idején. A párt koalíciós partnerként már többször is volt kormányon, legutóbb 1992-97 között. A legutóbbi 2007-es választásokon az ír alsóház, a Dáil Éireann 166 helyéből 20-at szereztek meg a vörösök. Szintén 2007 óta vezeti a pártot Eamon Gilmore, aki most megpróbálkozik vele, hogy végre Taoiseach, azaz miniszterelnök legyen belőle. Miniszter ugyanis egyszer már volt: 1994-97 között a tengerészeti tárcát vezette a koalíciós kabinetben. Gilmore karrierjét a galwayi egyetemen kezdte, ahol rögtön HÖK-ös vezér lett, majd a suli után szakszervezeti szervezővé és politikussá vált. Először 1989-ben került be a parlamentbe, már mint a Munkáspárt tagja, a fenti archív fotón is látszik, hogy nem kezdő a szakmában.
A Guardian által trockistának kikiáltott Munkáspárt a felmérések szerint kb. 9%-kal áll rosszabbul, mint a fő ellenzéki erő, a Fine Gael. Ez egy nemzeti tűz fűtötte országban nem egy szar eredmény. Az Irish Timest idézve azt is megírta a Guardian, hogy a kormányfőjelölt Eamon Gilmore 26%-kal a legnépszerűbb pártvezér Írországban. A Dún Laoghaire nevű dublini elővárosban is a munkáspárti Richard Boyd Barrettet csípik az emberek (a tavalyi helyi választásokon 22,8%-ot kapott). Ez azért érdekes, mert csomó brit popsztár és sportoló rendelkezik itt ingatlannal, na meg inkább a kedvezőbb ír adókörnyezetet választja. Barrett népszerűsége épp abban áll, hogy a szegényebbeket támogatja nagy hévvel. Pártja is azzal kampányol, hogy egyedül ők ellenezték az "Irish bailout"-ot, azaz Írország IMF-es megsegítését. Tehát a munkásmozgalmi politizálás feltámadóban van, de kérdéses, hogy elég lesz-e Kenny és csapata ellen.
Következő írásunkban bemutatjuk a három kisebbik, de nem leírandó pártot: a Zöld Pártot, a Sinn Féint és az újonc Egyesült Baloldali Szövetséget. Ezen kívül kicsapjuk a legfrissebb közvélemény-kutatásokat is, hogy összeálljon a kép arról, kinek mennyi esélye van belehugyozni a bográcsba, majd megetetni azt az emberekkel.
