Most, hogy kipolitizáltuk magunkat, így az Új-zélandi Nemzeti Párt győzelmét ígérő választások előtt új típusú posztot csapunk le az asztalra, melyben bemutatjuk, miért szerelmes annyi ember ebbe az isten háta mögötti országba. Aki utálta a gimiben a földrajzot, az lapozzon!
Új-Zéland alapvetően két fő szigetből, az Északiból és a Déliből áll. Ezek partjai mentén számos további kisebb-nagyobb sziget található, amik közül a messze délen lévő Stewart-sziget a legnagyobb. A Csendes-óceánon szétszórva további szigetcsoportok tartoznak Új-Zélandhoz, így a déli Auckland- és Campbell-szigetek, a messzi keleti Chatham-, Bounty- és Antipodes-szigetek, északabbra a Kermadec-szigetek, illetve a három, önkormányzattal is rendelkező szigetcsoport: Niue, a Tokelau- és a Cook-szigetek. Emellett az antarktiszi Ross-területet is a magukénak hiszik Új-Zéland imperialistái, holott az antarktiszi egyezmény nem honorálja a területi igényeket.
Ha rámeredünk Új-Zéland térképére, látunk egy olyan Északi-szigetet, amelynek a mutatóujja (vagy talán a középső?) Ausztrália felé mutat. Ezt a hosszú félszigetet Auckland metropolisza zárja le. A sziget központi területe mérsékelten hegyvidéki, középen azonban megbúvik egy gyönyörű vulkáni trió, a Ruapehu, a Tongariro és a Ngauruhoe, de a Mount Egmont is szép vulkáni kúp úgy önmagában. Ezek a hegyek télen mindig hósipkát viselnek, annak ellenére, hogy az Északi-sziget nem a zord teleiről ismert (bár idén augusztusban már kaptak egy kiadós havazást). A dél felé, a főváros felé nyúló széles félsziget is tagolt, maga Wellington pedig az ország egyik legszelesebb helyének számít.
Ezen felül az Északi-sziget maga a paradicsom. A vulkánok és havas hegyi lejtők mellett utazási irodák katalógusaiba passzoló beachei vannak, mérhetetlen hosszú tengerpartja (ami miatt boldog-boldogtalan vitorlázik), Hobbitfalvára emlékeztető dimbes-dombos, smaragdzöld tájai, gyors folyói stb. Viszont az Északi-sziget nem egy vadon, hanem pörgős nagyvárosokkal van tele, mint a már említett Auckland és Wellington, vagy épp Lower Hutt, New Plymouth, Palmerston North, Tauranga, Rotorua, Hamilton vagy Napier-Hastings ikervárosa.
Ferenc József lomhán csúszik a völgy felé
Ha egy új-zélandi úgy dönt, átkel a két főszigetet elválasztó Cook-szoroson, akkor több mint valószínű, hogy Picton kompkikötőjébe érkezik. Picton környéke jellemzi a Déli-szigetet, amit a Déli-Alpok nevű monumentális hegyvonulat ural. Egyedül a nem is oly rég földrengés sújtotta Christchurch környékén van egy nagyobb síkság (művelik is, mint az őrült), amúgy minimum dombvidékes az egész sziget. A zöme azonban a téli sportolók és a kirándulók vidámparkja.
Különösen látványos a sziget nyugati partvidéke, ami irgalmatlan sok csapadékot kap, ezért esőerdők borítják. Délebbre a gleccserek működése fjordok tömkelegét hozta létre (ezért meglepő módon Fiordlandnek hívják a régiót). Ezt a partvidéket alig lakják, nagy települést nem is lehet itt találni. A hegylánc tele van tengerszemekkel, havas hegyekkel, gleccserekkel. Említésre méltó az 1848-as forradalmunkat bolsevista brutalitással leverő diktátor, Ferenc József után elnevezett gleccser, ami közelében van egy erről elnevezett falu is (Franz Josef).
A Déli-sziget a földrajzi okok miatt jóval ritkábban lakott, mint az északi, de azért van pár jelentősebb városa, amiket nem csak új-zélandi birkacsordák laknak. Ilyenek Christchurch, Dunedin, Nelson, Invercargill, Greymouth vagy épp a síparadicsom Queenstown. Összességében elmondható, hogy a szigetországban lakni nagyon menő dolog, iszonyat gyönyörű a táj, emiatt rengeteg az outdoor sportlehetőség is. Viszont ott az érme másik oldala: az ország rohadtul földrengésveszélyes (ld. Christchurch esetét), sok a vulkánja (követeltek már emberéletet a kitöréseik), és cunamik is simán lecsaphatnak bármikor. Ennek ellenére aki teheti, egyszer jusson el oda, és dobja meg blogunkat is egy repjeggyel (nem gond, ha nem retúr)!
