Újdonsült rovatunk első írásában (ld. CypRIOTS cím alatt) megismerkedhettünk a ciprusiak békeszerető harcmodorával, és definiáltunk egy új zavargásosztályozási rendszert. A Kedves Olvasó talán még emlékszik hétfokozatú skálánkra, de a biztonság kedvéért felelevenítjük jelen írás befejezténél. Ezen a derűs, napsütötte napon avagy holdsütötte éjen az örmény néplélek zavargó mélyére teszünk kirándulást, mely során kiderül, mennyi vért látott eddig Jereván (nem a soproni ltp.), Kirovakán, Gümri és a többi örmény város flasztere.

Elsőként rövid gyorstalpaló armenisztikából. Ahogy arról egy korábbi iromány beszámolt, az I. világháborúban súlyosan megcsappant az örmények száma, majd kaptak egy kérészéletű saját államot. Ez Sztálin gyomrában végezte (finomabban szólva importálta a szovjetrendszert), majd Sztálin is megcsapolta a transzkaukázusi nép vérét. 1953-tól jött a hruscsovi naaagy enyhülés, boldogság és színes pillangók költöztek az örmény bércekre és völgyekbe. Ahogy érett a függetlenség, úgy egyre haragosabban húzgálták egymás bajszát az azeriek és az örmények, majd jött Nahicseván és Karabah, és sikeresen elszabadult a pokol. Nekem azonban nem tisztem a polgárháborús örömködés bemutatása (azt inkább tessék emitt megtekinteni), maradunk a szigorúan vett témánál: Hogyan zavarg egy jólnevelt örmény?

Nos a jólnevelt békeszerető, ám annál harcosabb örmények talán legemlékezetesebb megmozdulása 1965. április 24. volt. No, analizáljuk hát! Mint már megemlítődött a közelmúltban, 50 éve (1915-ben) ezen a napon hurcoltak a halálba 200-250 örmény értelmiségit az ifjútörökök, ami szimbolikusan az örmény genocídium első fejezetének első bekezdését jelentette. A szovjetek - hogy a törökökkel meglegyen valami látszatbéke - úgy döntöttek, hogy nagy ívben leszarják ezt (Sztálin tisztogatásai úgyis felülmúlták a papírkutya oszmánokat), és nem engedték az örményeknek, hogy megemlékezzenek megcsonkított famíliáikról. Ja, meg a nacionalizmust sem pártolta a nemzetközi munkásforradalom eszméjére építő Párt, ez is masszív ellenérv volt. Namármost az örmény kollegák úgy döntöttek, hogy bepótolják az évek alatt elmaradt megemlékezést, és 24 órán (bölcsészek kedvéért egy napon) át tüntettek és emlékeztek Jerevánban, méghozzá magán az 50. évfordulón.

Az eset a Szvojetunió addigi történetében példa nélkül állt. Nem maga a tüntetés és megemlékezés ténye tette egyedülállóvá, hanem az, hogy 1 millió ember, azaz az Örmény SZSZK kb. harmada vonult a jereváni utcákra. Attrocitásokra nem igazán került sor, de a csehszlovákiára vodkától csöpögő kézzel véresen lecsapó csókos szájú Brezsnyev elvtárs nem vágta nyakon az örményeket (pedig a város határában már ott cigiztek a katonák a tankban), sőt úgy döntött, hogy inkább a török szomszédot hozza kínos helyzetbe. Magyarán szólva engedélyezte a kis népnek, hogy méltó emlékhelyet építsenek a fővárosban a meggyilkolt testvérek mementójaként. Tanulság: nem kell ütni mindig, de jó ha van melletted 999 999 pajtás, aki egyetért veled.

Ilyen gyönyörű környezetben ki akar zavarogni!?

A keleti blokk összeomlása a szó szoros értelmében földindulásszerűen kezdődött. 1988-ban először egy súlyos földrengés (tízezernél több halottal), majd az eszkalálódó karabahi konfliktus rázta meg az országot. Gyors spontán lakosságcsere történt (az azerbajdzsáni örmények és az örményországi azeriek is hazamenekültek), de így is sok halottat követeltek a pogromok a két országban. A kiválás a SZU-ból sem zajlott simán, mivel a szovjet belbiztonsági erők jereváni osztagai unalmukban néha tüzet nyitottak az utca emberére. Ebből szórványos összecsapások születtek, ami miatt több tucat örmény hunyt el. A függetlenség örömtüze azonban elseperhetetlennek bizonyult, és megalakult az Örmény Köztársaság. A helyzet azonban továbbra is súlyos maradt, ami miatt írásom végén valószínűleg súlyos osztályzatokat kell majd kiosztanom.

Elemzésünkbe úgy igazából a 2004 április 12-13-i zavargások passzolnak, amiket a demokratikus Örményország legnagyobb kormányellenes hőzöngéseként tartanak számon. A 12-i estén 15 000 békés tüntető indult el Robert Kocharian akkori elnök vityillója felé, de a Baghramian Marsall sugárúton belebotlottak pár száz rendőrbe, belügyesbe és néhány vízágyúba. Farkasszemet néztek 8 órán keresztül (nem vicc!), majd a rendőrök veszett kutyákként nekiugrottak a blokádot áttörni NEM akaró demonstrálókra. Totális pánik tört ki (hogy átkozhatták szerencsétlen Kochariánt), és a yardok ezt tetézték rúgásokkal, botozással, könnygázzal és vízágyúval. Mondani sem kell, a kórházaknak sok dolguk akadt azon az éjen, ahogy a lakberendezőknek is, mivel az ellenzéki pártok irodáit kicsit átrendezték a belügyi csapatok. Summa summarum ez sem lett végül igazi zavargás, szegény békeszerető, kormányrühellő örmények megint menekülhettek a karhatalom elől.

És akkor következzen a megszokott összegzés. A II. világháború utáni Örményország mindent megmutatott, amit lehet. Sikerült háborúzni, békésen tüntetni, békésen, ám szétverve tüntetni, szovjeteket kiverni az országból, és mindeközben tökéletes észrevétlenségben felépítettek egy új modern országot az Ararát lábánál (na persze még van mit tanulniuk Luxemburgtól vagy Svájctól). A rendőrség még eléggé leragadt a 19. században, úgyhogy ők egy hármasba hajló 4-est érdemelnek, míg a tüntetők megkapják a kinyerma-blog eddigi legszebb díját (k. nagy jóindulattal): ez pedig nem más, mint a 7-es osztályzat!!!

Fokozatok:

Karhatalom: 1) Napóleon-kartács, 2) egyszerű sortűz, 3) botos/viperás agybafőbe, 4) soft gumibot, 5) magyar gumilövedék, 6) könnygázosítás/vízágyú, 7) pajzsmögötti megingathatatlanság